Kurcsis
  • upload/2011425172152large_AUTISM.jpg
  • upload/20114252227372283.jpg
  • upload/201142522274520100608autizmusa3.jpg
  • upload/2011425222753AutismDisorder.jpg
  • upload/201142522282cpic8392_autista.jpg
  • upload/2011425222819images.jpg
  • upload/2011425222833kmautismus_1.jpg
  • upload/2011425222842Nagy_xbJF_autizmus_00.jpg
  • upload/2011425222859proteine-autismus.jpg
Kurcsis LászlóLili

"Mert az őzeket egészen sohasem lehet megszeliditeni"


Még utolsó este is vakon reméltem, hogy nem kerül sor rá, hogy az utolsó éjszaka annyira kitágul, mint valami nagy-nagy tenger, amin senki élő át nem gázolhat. S úgy is éreztem, hogy szobánk holmi kis kunyhó meleg belseje a jeges Óperenciás – tenger partján, de ez az éjféli sötétből és csillagokból kirakott végtelen most jónak is, kedvesnek is tűnt előttem, mert hittem, örökre bezár a négy fal közé, a bátortalan gyermekkorba. Bíztam az éjszakában, ami elválasztja tőlem s késlelteti, örökre távoltartja a fenyegető reggelt. Pedig ágyam mellé a székre már ki volt készítve iskolaruhám,s hátán kantárszerű szíjakkal a csatos iskolatáska. Idegennek, most egészen idegennek tűnt ez a táska, amint éjszakára mellém települt, s fémcsatjával úgy lesett rám, mint egy gonosz egyszemű állat, melyet lehetetlenség lesz valaha is szeretnem!

Aztán arra ébredtem, hogy keltenek, hogy arcomat, kezemet mossák a hajnali didergésben, hogy már rajtam a ruha, a sapka, a kabát, hogy már hátamon a táska,s anyám kézen fogva vezet az ismeretlen, néptelen kora reggelben. Az iskola óriási, széles lépcsőjére emlékszem még, mihez hasonlóan hatalmas lépcsősoron azóta sem jártam, s a pillanatra, mikor anyám végképp elereszt, s magamra hagy a gyerekektől nyüzsgő teremben. Egy örökkévalóságra maradtam egyedül, amilyent csak gyerekek és haldoklók ismernek, aztán minden átmenet nélkül látom magamat, de egészen messziről és idegenül, amint meredeken futok lefele a tengermély lépcsőfokon vissza, haza a hosszú-hosszú utcákon, hol idáig még sohasem jártam egyedül. Akkor azt hittem, a poklokon vágtam át magam, s hogy soha, soha többé nem vihetnek vissza oda, ahonnét életem kockáztatásával megszöktem.

Később megszerettem az iskolát, a gyerekeket, a tanítómat. De ma is, ha megkérdem magam, vajon azóta egészen megszoktam-e az emberek között, becsületesen valahogy így kellene felelnem:igen. De szívem mélyén él egy titokzatos nem is. Mert az őzeket egészen sohasem lehet megszelídíteni.”


Pilinszky János


(Új Ember, 1958. december 14.)