Kurcsis
  • upload/2011425172152large_AUTISM.jpg
  • upload/20114252227372283.jpg
  • upload/201142522274520100608autizmusa3.jpg
  • upload/2011425222753AutismDisorder.jpg
  • upload/201142522282cpic8392_autista.jpg
  • upload/2011425222819images.jpg
  • upload/2011425222833kmautismus_1.jpg
  • upload/2011425222842Nagy_xbJF_autizmus_00.jpg
  • upload/2011425222859proteine-autismus.jpg
Kurcsis LászlóLili

Az unokám más mint a többi gyermek!


Levél : Az unokámról szeretnék írni. Négy éves, nem szobatiszta, beszélni sem tud. Járni későn tanult meg. Fél az utcán a járművektől. Ismeretlenekhez fenntartás nélkül közeledik. Szemmel láthatóan elmaradott a kortársaihoz képest. A játéka is más, inkább rakosgatja a kockáit, autóit, nem épít, nem öltözteti a babáját. Gyerekekhez is különösen közeledik. Voltak már kivizsgáláson, de a menyem – azt mondja ne kérdezzem mit mondtak a szakemberek, nem akar erről beszélni senkinek.


Válaszlevél :lNem kérdés, egy átlagtól eltérő gyermek nevelése óriási feladat a szülőknek. Hatalmas fájdalom, hosszú út, mire a család elfogadja milyen nehéz, életre szóló feladatot kapott a születés pillanatában. Egy továbbképzésen találkoztam Judittal, aki egy jelentős alapítvány munkatársa. Mindkét gyermeke sérült, ma már felnőttek, viszonylag önálló életet élnek egy lakóotthonban. „Fel kellett dolgoznom a történteket ahhoz, hogy a gyereknek erőt tudjak adni, - fel kellett dolgoznom azt, ami elfogadhatatlannak tűnt” – mondta. Azt hiszem, ebben a helyzetben a nagymamának nem kell szakemberré válni, nem kell szakirodalmat olvasni, megkockáztatom – nem kell feltétlenül, pontosan érteni a baj természetét. Viszont nagy erőforrásként, a háttérben rengeteget segíthet. A mindennapok egy sérült gyermekkel emberfelettiek, próbára teszik a szülők teherbírását, az egészségét, sajnos gyakran tapasztalom a házasságát is. Nincs pihenés, nincs felhőtlen lazítás, szórakozás – mély görcs van és a hatalmas kérdés, hogyan lesz tovább. A nagymamák talán távolabb vannak ettől az érzéstől, azért is tudnak igen sokat és igen jól segíteni. Emlékszem egy növendékemre, aki halmozott sérüléssel jött a világra, míg az édesanyja érthető módon bénult félelemben fordult felé, addig a nagymama nem törődött a leletekkel, a szakvéleményekkel, hanem töretlen bizalommal, hittel tanítgatta enni, járni a gyermeket. És miután belőle hiányzott a bénító szorongás, sikert, sikerre értek el. A kislány járni megtanult rágni és járni kezdett. És boldog volt a nagymama mellett, hiszen mozdulatait nem kísérték árgus, fürkésző, rémült szemek. Egy szabad délután, hétvége is sokat segíthet, séta, olvasás, uszoda – pihenőidő az szülőknek, ha addig a nagyszülőknél megbízható kezekben tudhatják a gyermeküket. És akkor talán egymással beszélhetnek arról, mi is történt velük. Ugyanis többnyire az van, hogy az apa és az anya ebben a gyötrő helyzetben nem képes őszintén kitárulkozni. Nem tudnak az őket ért csapásról egymással beszélgetni. Szégyellnivalónak, nyomasztónak érzik ezt, nem merik megosztani egymással az érzelmi terhet. Másképpen érinti a sérült gyermek születése az anyát és azt apát is. Erről beszélni kell, mert ahogy Illyés Gyula írja gyönyörű versében - „... ki szépen kimondja a rettenetet, azzal föl is oldja”. Rossz, ha a félelmeikről hallgatnak egymás előtt. Emiatt az is akadályba ütközik, hogy a megváltozott életüket újraépítsék. Együtt. Nagy terhet vehet le tehát a nagyszülő a család válláról, ha tapintatosan képes segítséget adni. Időnként megfőz, bevásárol, elmegy a gyermekkel fejlesztő órára, gyógytornára. A helyzet azonban nem mindig egyszerű. Ha a nagyszülő is eltemetkezik a fájdalmában, nem tudja az érzelmeit hasznos, tevékeny formában kifejezésre juttatni, ha vádaskodik, okot keres, - felemlegeti, hogy az ő családjában bezzeg ilyen baj soha nem fordult elő, tehát nyilván a másik fél a hibás, - akkor biztos, hogy nem alakul harmonikusan a kapcsolata az unokájával sem.


Árnics Katalin pszichopedagógus